Tapasztalatok a Star Adventurer GTI mechnikával
.
Az előző cikket ott fejeztem be, hogy a mechanika automatikus vezetését (guiding) még nem sikerült beüzemelni.
Nos, ez az Ekos beépített guiding funkciójával azóta sem sikerült, egyszerűen akármit csináltam, nagyon durván túllőtte a korrekciókat. Így a mechanika nem stabilan, egyenletesen mozgott, hanem ide-oda ugrált. Az eredmény sokkal rosszabb volt, mintha hagytam volna a mechanikát önállóan dolgozni. A mechanika korrigálatlan követése amúgy nem rossz, ha sikerül jól eltalálni az északra állást, akkor kb. 1-2 perces expozíciót el lehet érni 2 szögmásodperc / pixel felbontás mellett (ez pl. 600mm fókusztávolság és egy 24 megapixeles full frame érzékelő esetén jön ki).
A következő próbálkozást a PHD2 szoftverrel tettem, a neve (push here dummy) arra utal hogy a kezelése hülyebiztos. Nos, az eredmény itt is csak kicsit lett jobb: voltak időszakok amikor 1-2 percig szép volt a követés, majd jókora, 4-5 szögmásodperces ugrások következtek, aztán újra megnyugodott. Viszont a PHD2 elég okos ahhoz, hogy tippet adjon a probléma okára: "DEC backlash". Ez magyarul annyit tesz, hogy a deklinációs tengelyen jókora holtjáték van: ide-oda kotyog. Így amikor a PHD2 korrekciója irányt váltott, akkor a motor mozgására a mechanika egy ideig semmit nem reagált, majd jókorát lökött rajta. Kézzel megmozgatva a fejet valóban éreztem is, hogy van egy kis holtjátéka. A megoldás: finomhangolni kell.
Találtam Youtube-on egy videót hogyan lehet szétszedni a mechnikát és egy csavar segítségével pontosítani a fogaskerék és az őt mozgató csiga távolságát. A műtét nem veszélytelen, mert kínai barátaink a levehető burkolatra erősítették a vezérlőpanelt, a hozzá csatlakozó kábel viszont nagyon rövid, könnyű elszakítani. Szétszedni még viszonylag egyszerű volt, a végén egy 1-2 cm széles résen keresztül visszacsavarozni a helyére a vezérlőpanelt már nem annyira. A célt viszont sikerült elérni: a kotyogás megszűnt és a mechnika még mindig működik.
Azóta még nem volt lehetőségem kipróbálni, de remélem hogy javulni fog a vezetés minősége.
Egy másik pont ahol a fejlesztés mellett döntöttem, az érzékelő volt. Van a Sony-nak egy Starvis érzékelőcsaládja, aminek nagyon jó a fényérzékenysége (kb. 90%-os kvantum hatékonyság, vagyis a beérkező fotonok kb. 90%-át képes hasznosítani) és nagyon alacsony a zajszintje. Ez egy igen kisméretű szenzor (kb. 11x6 mm) amit nagy tömegben gyártanak biztonsági kamerákhoz, autós kamerákhoz és mobil eszközökhöz, emiatt relatív olcsó. A kis mérethez 4k felbontás társul (2.9 mikrométeres egy pixel), ez fele akkora mint a full frame kamerám pixel mérete. Így, bár a képmező picinke, a kép sokkal részletesebb lehet mint a full frame gép esetén, ha az optika is engedi és elég hosszú ideig tudok exponálni. A full well capacity nem túl nagy, de egy ilyen pici pixelméretű szenzor esetén ez nem meglepő, a natív dinamikatartománya kb. 12 bit.
Erre a szenzorra építve sok gyártó készít asztrofotózásra szánt kamerákat, én egy Touptek ATR585C mellett döntöttem: ez egy színes (OSC: one shot color) kamera, viszont a Canon MILC géppel ellentétben nincs előtte UV/IR szűrő, így sokkal érzékenyebb a vörös tartományban. Ennek a kamerának van még egy jó tulajdonsága: az érzékelő két kiolvasási móddal rendelkezik, ami azt jelenti hogy a pixelekhez két A/D (analóg-digitális) konverter tartozik, egy alacsony és egy magas érzékenységű. A kamera képes ennek a kettőnek az eredményét kombinálni (egyfajta HDR módban) és nagyjából 16 bites dinamikatartományt lefedni. Ez azért fontos, mert a nebulák kevés fényt bocsátanak ki, fényképezésükhöz hosszú záridő kell, viszont ennyi idő alatt alacsony dinamikatartomány esetén a fényesebb csillagok csúnyán beéghetnek a képen.
Tudni kell, hogy az UV/IR szűrő hiánya nem csak előny, hanem hátrány is lehet. Amikor optikai elemeken, lencséken halad át, a fény hullámhossztól függően különböző mértékben törik meg. Régebbi optikákon ennek volt köszönhető a "kromatikus aberráció" jelensége, amikor a képen az éles vonalak vagy fényes pontok környezetében lilás elszíneződés jelent meg. Ezt ma már a legtöbb optikán speciális, alacsony szórású optikai elemekkel korrigálják (ezek az apokromatikus "APO" optikák). Ez a korrekció viszont csak a látható tartományt fedi le, az infravörös és ultraibolya fényt már nem fókuszálják pontosan. Az érzékelő lapka viszont érzékeny ezekben a tartományokban is (ráadásul ezeket még az OSC kamera Bayer-szűrője sem szűri ki). Ennek következménye homályos kép lehet, amit az első képeken rögtön meg is tapasztaltam. A probléma megoldása egy UV/IR cut szűrő (pl. Astronomik L-2) ami levágja ezeket a tartományokat. Miben jobb ez, mint a Canon MILC beépített UV/IR szűrője? Abban, hogy a vágás a látható tartomány határán éles: a látható tartományban közel 100%-osan átlátszó a szűrő, néhány nanométerrel kisebb vagy nagyobb hullámhossz esetén viszont már teljesen blokkolja az UV/IR fényt.
Az L-2 szűrő alkalmazásával már szép éles képet kaptam, ennek eredménye lett az első jobb képem az Orion-nebuláról.
Merre tovább? További tesztek a finomhangolt mechanikával valamint csillagtérképek tanulmányozása hogy hol, mi érdekeset találhatok az égbolton amit értelmes méretben és stabilan befoghatok.
Egy másik téma ami felkeltette az érdeklődésem, hogy vajon hol találok a közelemben igazán sötét égboltot. A kertemből látható Bortle 4-5 körüli "égminőség" igen jónak mondható a nagyvárosok erősen fényszennyezett égboltjához képest, de léteznek az országban Bortle 2 körüli helyek is. Van néhány ilyen "dark sky" helyszín, pl. a Zselic, a Bükk és a Hortobágy területén. Közülük utóbbi kettő van viszonylag közel hozzám. Viszont a térképek alapján már a Jászság Tiszához közel eső része sem lehet rossz, főleg ahol messzebb esnek a falvak.
Azt is érdekes lenne kimérni mekkora a tényleges különbség a kertem és mondjuk a 2-3 km-re levő, a környező falvaktól kicsit elzárt völgyek égboltja között. Van egy erre szolgáló eszköz, az Unihedron Sky Quality Meter, de az ország területének nagy részéről nem találtam mérési adatokat.